Ebéd Robert De Nirónál

Jó későn keltünk és amire összeszedtük magunkat, már majdnem egy óra volt, így aztán megvártuk már, hogy kihirdessék az interneten, kaptunk-e jegyet estére a Vízkereszt-re. A jegy ingyen van, csak a neten kell regisztrálni, hogy beállhass a virtual line-ba. A jegyigénylés csak aznapra lehetséges 0-12 óra között, délután pedig megírják, kaptál-e jegyet. Sajnos aznapra nem kaptunk, pedig éjfélkor ott álltunk készenlétben a gép előtt, hogy elsők között álljunk be a sorba, de sajnos úgy látszik, ez nem volt elég. Pedig szép zárás lett volna, nem annyira Anne Hathaway miatt - bár nem rossz a kicssaj :-) - hanem azért, mert egyrészt ez a kedvenc Shakespeare-darabom, másrészt mégiscsak színház a Central Parkban! Kicsit csalódott voltam, de hát amúgy is annyira jól sikerült ez a két hét, hogy igazán nincs okom panaszra.

Útban Robert De Niro étterméhez a Tribeca Grill-hez - ahova a mai ebédet terveztük - a 7 . sugárút és a 11. utca sarkán egy üres teleknél - amin valami autókereskedés van - furcsa dologra lettünk figyelmesek: a telket övező dróthálóból készült kerítésre kis festett csempék ezrei vannak felfüggesztve, illetve egy nagyobb felirat hirdeti, a hely neve: Tiles for America, azaz Csempék Amerikáért. A helyszínen csináltunk néhány fotót, az egyik képen talált internet-cím alapján pedig ti is elolvashatjátok a hely történetét a http://tilesforamerica.blogspot.com/ címen.



Egyébként utolsó előtti nap lévén túl sok programot mára már nem terveztünk. Egyszerűen csak élvezzük a NY-i létezést, amihez olyasmik tartoznak, hogy az ember a Tribeca Grill-ben ebédel, ami Robert De Niro étterme. :-)

A hely Manhattan TriBeCa nevű városrészében (lásd előző napi beírás) található a Greenwich St és a Franklin St sarkán, két sarokra a Franklin St-i metrómegállótól. Itt haladt el valaha a magasvasút, amelynek nyomai néhány épületen még felfedezhetők. Az épület homlokzatán a B. FISCHER & CO. felirat olvasható. A cég ma már nem létezik, de a világ egyik leghíresebb napilapjának, a The New York Times-nak 1886. január 1-i, szerdai számában, a 6. oldalon található egy cikk, amiből a cég és az épület múltjáról is tájékozódhatunk. Hogy én ezt honnan a francból tudom? Hát onnan kedveskéim, hogy a fent említett lap összes száma beszkennelve, pdf-ben megtalálható az újság weboldalán! Nehezen tudnám titkolni, hogy ezen kicsit leesett az állam... Tudom, már megint ez a "bezzeg Amerikában..." dolog, de hát mit csináljunk? Ez van. :-)



Az étterem maga a földszinten van, valószínűleg ez volt egykor a raktári rész; a falakat nyers vörös tégla borítja (és De Niro apjának festményei), kicsit olyan az érzése az embernek, mintha valami titkos hátsó helyiségben lévő kocsmába lépne a szesztilalom idején. A hely tehát nem puccos, ugyanakkor mégis decens hangulat lengi be. A személyzet rendkívül udvarias, de egyáltalán nem tolakodó. Ide esténként néha nagy sztárok járnak és igen drága, több ezer dolláros (!) borok vannak a borlapon, de velünk is úgy bánnak, mintha nem a 25 dolláros túristamenüt ennénk, hanem már belépéskor ekkora borravalót adtunk volna. A menü egyébként három fogásból áll: leves vagy saláta, főétel és desszert. Előételnek házi paradicsomsalátát ettem (Sári asszem tonhalsalátát), utána főételnek Sári roston sült lazacot salátával, én sajtos raviolit articsókával, végül Tribeca Chocolate Cake-kel és Vanilla Panna Cottával zártunk. A 25 dolláros ár szinte semmi a színvonalhoz képest, a többszörösen díjazott séf igényessége jól érezhető a kaján.





Evés után sétálgattunk még a környéken. Elbattyogtunk a Bank Streetre, hogy Sári is megnézhesse John Lennon első NY-i lakását, majd átsétáltunk Little Italy-ba, hogy még egy utolsó tiramisut bekapjunk a Sambuca's Café-ban. Ja, bocs, és útközben beugrottunk - istenem, ez a folyamatos zaba! - a Two Boots pizzázóba (W11 St és 7 Av sarok), ahol embertelen jó pizza van, szerintem a legjobb NY-ban. (Már jártam itt 18-án.)

A Kínai negyedben egy üzletben valaki - reagálva Michael Jackson friss halálhírére - Jacko-pólót keresett. Sajnos még nincs, mondta a kis kínai főnök, de lesz hamarosan.
- Holnap-holnapután? - kérdezte a vevő, mire a kínai az órájára nézett: Dehogy, szerintem olyan este fél hét-hétre itt lesz. (Ekkor kb. 5 óra volt.) A kereslet itt azonnal kínálatot generál.

Még nem volt késő, ezért átgondoltuk, mi is maradt ki a fontos helyek közül. Rögtön beugrott: a Grand Central! A wikipédia szerint a peronok száma alapján ez a világ legnagyobb vasúti pályaudvara, területe 200 ezer négyzetméter, benne 44 vágány található 53 km hosszúságban, naponta 125 ezer utas és 500 ezer látogató (!) fordul meg itt. (Eszerint ha mindenkit átlagban egy ember kísér ki vagy várja az érkezését, akkor is marad további 375 ezer ember, aki naponta csak a száját tátani jár ide???) Tény: a tömeg elképesztő, hatalmas a nyüzsgés.



A Grand Central filmes vonatkozásai közül az első, ami eszembe jut, A Halászkirály legendája, a szerelmes Robin Williams itt kezdi követni plátói szerelmét, a csúnyácska Lydiát (Amanda Plummer), a jelenetben számos felejthetetlen kép van. (A rendező Terry Gilliam, akinek nevéhez ugyebár egy igen-igen nagy klasszikus fűződik...) Rengeteg filmben bukkan fel ezen kívül is a pályaudvar, ikonografikus helyszín hatalmas csarnokával és a folytonosan áramló tömeggel.

A Grand Centralból kijövet eszméletlen zuhi tör ránk, amit egy állvány alatt vészelünk át. Az egész város leáll egy pillanatra, mindenki menedéket keres, az autók is lassítanak vagy leállnak. Némi vígasz lehet, hogy a Vízkereszt-et, amire nem kaptunk jegyet, talán meg sem tartják. (Nem egyértelmű, mert este kilenc felé már nyugodtabb az idő, de azért még szemerkél az eső. Mi is még mászkálunk picit a Central Parkban.)

Az utolsó esténk New Yorkban.