NYC valójában nem egy város, hanem egy (pop)kulturális ikon, aminek jelentését csak egy Eco-szintű agy tudná összefoglalni, mintegy 700 oldalban (remélem, egyszer megteszi). Az a hely, aminek 3D-s változatába most "beleutaztunk", egyáltalán nem ismeretlen, hiszen ott van Woody Allen, Martin Scorsese, John Cassavetes, Kevin Smith filmjeiben, Paul Auster könyveiben - hogy csak a számomra legkedvesebbeket említsem.
Szállodánk: egy percre a Broadway és a 79. utca sarkától, Imperial Court Hotel.
A Delta Airlines 99-es járatával érkezünk 14-én, vasárnap, helyi idő szerint 17.03-kor, bő negyedórával előbb, mint kéne, ezért a kifutópályán veszteglünk vagy 20 percet. Nem kapunk "gate"-et, hanem egy busz-szerű izé emelkedik fel a gép ajtajának magasságába, majd leengedik, átgurul egy gate-hez, ahol felemelik és éppen úgy szállunk ki, mint egy gépből. Az egész zötyög, rázkódik - a hiperfejlett USA így köszönt minket. Az utasok között két öregasszony kommentál folyamatosan: "89-ben ilyen nem volt, micsoda szerkezet ez..." - károgják.
Reptér szakadt, nagy a tömeg, a beléptetésnél vagy fél órát állunk sorba, ahol igen keményen irányítják és nevelik a népet, de legalább nincs lökdösődés és közelharc. Persze egy orosz faszi átlépi a kordont és akciózik.
Sárga taxival megyünk a szállodába, 45 dolcsi flatrate + 5 dolcsi extra (ez a borravaló asszem, de az óra mutatja). A taxis arab, szimpi.
New York, Manhattan... látom a várost. Sári még a reptéren zizeg, hogy milyen klassz h megyünk, hogy várta már ezt, bár hozzáteszi, nem kellett annyit várnia, mint nekem. Ez megható. Tényleg vagy harminc éve vágyom ide.
A szálloda egész jó, a szoba nem túl nagy, a fürdőszoba kicsi, zuhanyzó van, aminek én örülök. A cuccokat ledobjuk és máris megyünk ki a Boradwayre. Éhesek vagyunk, így bemegyünk hamarosan egy pizzázóba. A pizza finom és olcsó. Egy sarokkal odébb Starbucks, ott meg Frappucinót iszunk, ez már annyira nem olcsó, de most ez mindegy.
Nézzük a házakat, az embereket, szívjuk be a levegőt.
Első benyomásra tiszta Párizs, csak angolul beszélnek. Fura, hogy egyáltalán semmi idegenség érzés, de mindig is mondtam: NYC a legnagyobb európai város. Sári szerint olyan, mintha egy csomó város lenne összegyúrva - és teszem hozzá: amerikai módon felnagyítva, néha harsányan előadva. (Asszem ezt már megállapították rajtunk kívül is páran.)
Hétfőn bevásárlás. A szobához tartozik kis konyhasarok, hűtővel, mikróval, mosogatóval, így érdemes kaját venni itthonra. Nem messze a Broadwayen találunk két nagyobb boltot, elképesztő mennyiségű áruval. A globalizáció fura dolog. Az már megszoktam, hogy Bécsben, Párizsban ugyanaz van a boltokban, mint nálunk, na de hogy New Yorkban is! - erre nem voltam felkészülve. President vaj, brie sajt, Danone joghurt, ugyanazok a lekvárok, konzervek, kekszek stb. Viszont mellette még pluszban ezer más. És főleg: rengeteg helyi, manufakturális áru, amin látszik, hogy kis családi gazdaságokban állítják elő! Pl.: kis műanyag tégelyekben házi készítésű sajtkrémek, zöldséges kencék, vinete és körözött-szerűségek. A címke rajtuk egyszerű fehér papír, fekete nyomtatással, rajta szöveg, hogy Ben bácsi kedvenc akármije. Valószínűleg egy kis családi műhelyben készül, nyilván nem lehet kapni máshol, csak a környék néhány boltjában, tartósítószer nincs benne, néhány napig áll el, friss, házias áru. Biztos bőven akadna nálunk is vállalkozó, aki ilyen termékeket állít elő, biztos h lokális piaca is lenne, épp csak a köjál, az áentéesz, az apeh, az önkormányzat és további hatezer betarthatatlan jogszabály venné el a kedvét örökre attól, hogy azon törje a fejét, miként élhetne meg a saját lábán. Igaz, ha elég ügyes, pályázhat valami EU-s pénzre, pályázatíró is akad, így aztán 50 millióból megvalósíthatja azt, amit 50 ezer forintból is meg lehetne, ha nem kéne saválló acéllal bevonnia az egész konyháját meg az oda vezető járdát, nem kéne 5000 engedélyt és papírt beszereznie, nem kéne három hónapos munkavédelmi tanfolyamra beiratnia az egész családot... stb.
Az ember itt egy egyszerű közértben is a szabadság, egész pontosan a szabad vállalkozás levegőjét érzi. És mindenen áthat az, hogy szolgáltatást nyújtanak. Itt mindenki szolgáltató, az ügyfél az isten még az utcaseprőnek is. (Természetesen az idiótizmus is jelen van, ennek majd egy külön bejegyzést fogok szentelni. Együtt jár a szabadsággal h szabadon lehet idiótának lenni. A baj az, hogy az idiótaságot nálunk sem korlátozza semmi.)
Vásárlás után elsétáltunk a Dakota házhoz, negyed órára lakunk tőle. A kapunál, ahol M.D.C. lelőtte Lennont, nincs virág és semmi egyéb jel, viszont egy zord őr vigyáz a "belépés csak lakóknak" feliratú táblára támaszkodva. Valószínűleg mindenkit elküld az innen két percre lévő, Central Parkban található Imagine-mozaikhoz, hogy oda tegye a virágait. A fényképezkedést hagyja. Átlagban 1 percenként érkezik egy csapat turista és bámulja a kaput, fényképezteti magát.
A parkban a Dakotával szemben kezdődik a Srawberry Fields nevű sétány, elején az Imagine mozaikkal. Nem sok olyan emlékmű van, amin nem szerepel annak a neve, akinek emléket állít. Ehhez az egyetlen szóhoz, ami a mozaik közepén olvasható, nem kell senkinek magyarázat. Az emberek tódulnak, megállnak, fényképezkednek, virágot tesznek le. 29 éve - felfoghatatlan.
Körbesétáljuk az egész Central Parkot, aminek gyakorlatilag nincs olyan szöglete, amit ne láttunk volna már valamelyik filmben.
Este 9 felé érünk vissza a szállodába, valamit bekapunk. Sári hulla, nem bírja az időeltolódást, én viszont tudom, ha lefekszem, hajnali kettőkör fel fogok ébredni. Ezért inkább elmetrózom a Times Sqr-re és a Ground Zeróhoz.
Az első nap megdöbbentő benyomása, hogy váratlan módon élhetőnek tűnik NYC, ezt soha nem gondoltam volna.
Az első döbbenetek röviden összefoglalva:
- nincs is olyan nagy zaj, itt ahol vagyunk, történetesen szinte csend honol
- jó a levegő! (párás tengeri levegő, Central Park, állandó szél, a buszok hibridek)
- a tömeg még este a Times Square-en sem olyan eszetlen nagy, van ekkora Párizsban is, Velencében is (bár elég későn voltam ott)
- nem láttunk még nagy dugót
- biztonságban érzi magát az ember! (bizony!!!!)
- lehet hatalmasakat sétálni nyugodtan
A baj csak az h épp ebből következően a fenyegetettsége is épp akkorának tűnik, mint Jeruzsálemé, de erre most nem koncentrálunk.
Amúgy tudjátok rólam, nem vagyok városi alkat, de amikor a városi élet jött szóba, mindig azt mondtam: nem tudnék városban élni, kivéve NYC, mert ha már város, akkor legyen a legdurvább változat. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése